Twitter Facebook
Nézőpont (Giacomo Puccini, Giuseppe Giacosa, Luigi Illica: Tosca - Magyar Állami Operaház) megosztása Facebookon Nézőpont (Giacomo Puccini, Giuseppe Giacosa, Luigi Illica: Tosca - Magyar Állami Operaház) megosztása Twitteren
Nézőpont

Giacomo Puccini, Giuseppe Giacosa, Luigi Illica: Tosca (Magyar Állami Operaház)


7óra78 pont
Közösség7.33 pont
Idő2 óra 50 perc

Szabad egy szenvedélyre?

A szenvedélyes szerelmet nem lehet táramérlegen kidekázni, mert sosem tudhatod, hogy milyen hirtelen fordulattal vesz újabb és újabb irányt. Giacomo Puccininek minden bizonnyal eleven tapasztalatai lehettek az effélékről, amit sikerült is neki a Toscába belesűrítenie. A Puccini-klasszikus – híven egy melodrámához – békés andalgással indul a Margitszigeti Szabadtéri Színpad deszkáin, majd egyre élesebb és tragikusabb kanyarokat véve jut el a finom érzékenységgel megkomponált, emelkedett megnyugváshoz.

Azzal, hogy Nagy Viktor Tosca- rendezése nem kontúrozza még tovább a szerelmi szenvedélynek és a szabadságért folytatott küzdelemnek a zeneszerző által lekottázott, viharzó érzéseit, valami lényegi tettet hajt végre. Ez az értő önmérséklet már önmagában is ritka a mai operarendezések között: nem szokás szóhoz juttatni a zenét, és bízni abban, hogy az opera zeneanyaga kellő potenciával van felruházva ahhoz, hogy érvényt szerezzen önmagának.

Images_28993
Fotó: Dudás Ernő
Tosca - Béatrice Uria-Monzon és Giancarlo Monsalve

A szűk félnap alatt lezajló történet a római Sant’ Andrea templom stilizált belsejében indul (díszlet: Vayer Tamás), ahonnan előbb a Fernese-palotába, majd a felvonások előre haladtával az Angyalvár egyik bástyájára érkezünk. Miközben a díszletelemek jelzésértékű finomsággal érzékeltetik a helyet, a játéktér közepét minden esetben szabadon hagyják a szereplőknek. Mintha szintén a rendezői olvasat része lenne, hogy engedi a zenének jótékonyan belakni a színpadot. Ehhez társul még az a megoldás, hogy a világítás hatására az ajtók egy-egy fényudvart kapnak – mikor a szereplők ki- bejönnek rajtuk –, ezzel is lassítva, mintegy epizódjaira bontva az egyre nagyobb sebességre váltó történések a sorát. Mindez kellő időt és teret hagy az egyéni élettörténéseknek és a karakterek belső világának.

Szükség is van erre, hiszen Giuseppe Giacosa és Luigi Illica szövegkönyve szerint az események estétől hajnalig tartó, egyre gyorsuló folyamatában könnyű lenne elveszni. A festő, Mario Cavaradossi (Giancarlo Monsalve) és a színésznő, Floria Tosca (Béatrice Uria Monzon) szerelmi évődéseit elsőként a menekülő barát, Cesare Angelotti, a római konzul (Gábor Géza) zavarja meg. Majd a római rendőrparancsnok, Scarpia (Anatolij Fokanov) vet véget az idillnek, aki pribékjeivel a menekülő Angelottit keresve tör be a templomba. Giancarlo Monsalve Cavaradossija öntudatos derűvel veri vissza Tosca féltékeny gyanakvásait, merészen kommunikálja festői hitvallását az éppen keze alatt készülő Madonna ürügyén. Fiatal tenorjában ott van a gyengéd ragaszkodás és a kérlelhetetlen helytállás a művészetéhez és embereszményéhez egyaránt. Ahogy a Tosca iránti szerelmet igeneli, és amiként Scarpia kérdéseire állhatatosan tagad, abban egyszerre van jelen a szerelem és az emberi szabadság iránti kiállás. Hangjából önkéntelenül megérteni azt, hogy a szerelem, az ártatlanság és a szabadság közös tőről fakad.

Images_28990
Fotó: Dudás Ernő
Tosca - Béatrice Uria-Monzon és Anatolij Fokanov

Ami Cavaradossinak magától értetődő karakterjegy, azt Tosca egy éjszaka alatt fejleszti ki magában – utánozhatatlan iramban. Közbenjár Scarpiánál, és inkább elárulja az Angelottit rejtegető Cavaradossit, – ezért bizonyosságként menlevelet kér a rendőrparancsnoktól -, majd aztán leszúrja a rajta erőszakot tenni szándékozó Scarpiát – “kitől egész Róma rettegett” –, és végül két gyertyatartónyi fénnyel állít emléket neki. A francia mezzoszoprán, Béatrice Uria Monzon lágyság, acélosodó akarat és töretlen hűség, akinek a hangjában ott lüktet a megértés, az érteni akarás és a következetes ragaszkodás. Várfokról való leugrása (miután végignézte Cavadossi kivégzését) inkább hat következetességnek, mintsem melodrámának. Áriája tökéletesen rímel szerelme végsőkre is elszánt, mélyről fakadó szenvedélyességére. Pillanatok alatt megérteni a hangjából, hogy szerelmük két egymásba fonódó út, amelyen bár különböző tempóval, de egymás mellett járnak.

Anatolij Fokanov Scarpiája a maga bariton szilajságával nem több és nem kevesebb, mint egy következetes önkényúr. Egy mindent és mindenkit maga alá gyűrni akaró, a nápolyi hatalmat kiszolgáló báb, aki számára nem létezik sem érték, sem eszmény. Minden egyes futamából kicseng a fölfelé meghunyászkodás és a lefelé gátlástalanul hatalmaskodás világa. Kiválóan megalkotott rendőrkapitány figuráján keresztül meg lehet érteni, hogy a szerelem drámája egyben a szabadság kivívásának és megtartásának is a küzdelme.

Images_28992
Fotó: Dudás Ernő
Tosca - Béatrice Uria-Monzon és Giancarlo Monsalve

Ugyanilyen eleven karakter a román származású Alexandru Aghenie Sekrestyése, aki noha csupán mellékszereplője a történéseknek, azonban ezt a szerepet képes jelentékennyé tenni. Nem csak a Sant’ Andrea templomi levegőjét teszi jelenlevővé, hanem a kisember semmi mással nem pótolható világát is.

Nagy Viktor Puccini-rendezése korhoz kötötten kortalan. Minden romantikától mentesen úgy mutatja meg a tizennyolcadik század végi Rómát, hogy az a huszonegyedik században is élő tud lenni. És teszi ezt anélkül, hogy akár a legkisebb mértékben is a dagályosság csapdájába esne. Az előadás egy jó arányérzékkel eltalált Puccini-hitvallás arról, hogy a szabadság és a szerelem egy pontból erednek, amelyben precízen dolgozik együtt a zenekar és az énekesek (karmester: Kesselyák Gergely). Merthogy Puccini Toscáját nézve: az élet hétköznapiságai is (melo)drámai fordulatokat vesznek, melyeket érdemes rendíthetetlenül és vérbő módon átélni.

(Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2015. augusztus 7.)

Csatádi Gábor

2015. augusztus 12., 07:07

0 hozzászólás