Twitter Facebook
Nézőpont (Galt MacDermot, Gerome Ragni, James Rado: Hair - Orlai Produkció) megosztása Facebookon Nézőpont (Galt MacDermot, Gerome Ragni, James Rado: Hair - Orlai Produkció) megosztása Twitteren
Nézőpont

Galt MacDermot, Gerome Ragni, James Rado: Hair (Orlai Produkció)


7óra75 pont
Közösség7.08 pont

Csak musical (kettős kritika)

Ha valaki nem csak koncertmusicalként, hanem valódi színházi előadásként próbál kezdeni vele valamit, a Hair egyáltalán nem könnyű alapanyag. Nem az, hiszen a rendkívül népszerű film révén az előadás kezdetekor nagyon sokakban van markáns prekoncepció a vietnami háború ellen tiltakozó, a szabad életért küzdő hippi fiatalok történetével kapcsolatban. Ráadásul, pusztán a történet bemutatásával ma már nem lehet tolmácsolni a mű eredeti üzenetét, azaz a háború elleni lázadást, a személyes szabadságért, a szabad életért és szexualitásért folyó harcot, melyek – részben pont a Hair világában is bemutatott fiataloknak köszönhetően – jóval természetesebbek, mint a musical (1967) vagy akár a film (1979) keletkezésének idején.

A Mohácsi János rendezte feldolgozás kommunikációja ennek elébe menve minden létező fórumon kijelentette, hogy ez a produkció nagyon különbözik az ikonikus Forman-filmtől, és bár az előadáson érezhető az, hogy az alkotók nem a könnyű sikerre hajtottak, a végeredmény mégis alig több, mint egy koncertmusical. Ez a Hair ugyan valóban nem a film (bár még mindig jobban hasonlít a filmre, mint az eredeti Broadway-musicalre), de nehéz meghatározni, hogy akkor pontosan mi is… Néha komolyan veszi magát, néha nem, néha musical-mivoltán van a hangsúly, néha a színdarabon, néha a nézőkhöz szól, néha pedig csak kiszól hozzájuk. Néha érdekes és figyelemfelkeltő, azonban néha (vagyis sajnos gyakran) ijesztően lassan peregnek a percek-másodpercek.

Images_28713
Fotó: Toldy Miklós
Hair - Szabó Kimmel Tamás

Színészek érkeznek, közlik velünk, hogy eljátsszák a Hairt (ami nem a film!), beszólnak nekünk a telefonhasználat miatt, emlegetik a producert és a jegyszedőt – és még az első felvonás közepén is, a tág értelemben vett cselekmény még tágabb értelemben vett nyomvonalán haladva is ki-kiszólnak egymásnak, nekünk, mintegy nyomatékosítva, hogy ez igenis színház. Lassanként azonban ez a vonal is eltűnik – és ez minden másik szálra is igaz, amit az előadás felvesz. És noha elképzelhető, hogy a produkció őszig majd jobban összeáll, a borsos jegyárak mellett ez aligha vigasztalja azokat, akik az első alkalmakra váltottak belépőt.

Megszólalnak az ismert dalok – néha odaillenek, néha nem, de hát el kell őket játszani-énekelni, hiszen ez az elvárás. Ugyanakkor az előadás maga sem dönti el, hogy a musical-környezethez támogatóan, semlegesen vagy épp ironikusan viszonyuljon, és amíg keresi ezt az egyensúlyt, olykor túl sok ideig nem történik semmi. A második felvonás első húsz percében felcsillan a remény, hogy valódi színházat látunk: a katonai behívók helyett metrójegyeket égető tüntetőkről és az fotózó japán turistákról, vagy épp a Bukowski nagybátyjának „hősi haláláról” szóló jelenetekben megtalálható az a nyersen abszurd kifejezésmód, amit a Mohácsi-testvérek több ikonikus előadásában (például az Egyszer élünk…, E föld befogad…) is megszokhattunk. Az előadás azonban nem lovagolja meg saját lendületét, és a folytatásban is csupán kóbor ötleteket és nem túl szorosan összefüggő jeleneteket látunk. Ugyan a végén a Let the sunshine in úgyis tuti siker – ez nem jelenti azt, hogy az előadás maga is az.

Images_28719
Fotó: Toldy Miklós
Hair - Király Dániel

Ezzel együtt az előadás több összetevője is működik, sőt jól működik. A díszletként funkcionáló hordók és az amerikai zászlós háttér egyszerre látványos, beszédes és jól (ki)használható, a Hairwaves zenekar pedig kiváló hátteret biztosít ahhoz, hogy a(z el)várt dalok a lehető legjobban illeszkedjenek az adott helyzethez, és magas minőségben szólaljanak meg. Mindezek mellett Bodor Johanna koreográfiái is az éppen aktuális hangulathoz illőek – az alapvető musicaleszközök tehát adottak.

Ráadásul a színészek is megcselekszik, amit megkövetelt tőlük a Hair. Mátyássy Bence Claude Bukowskija kifejezetten szerethető a maga bizonytalanságában és kívülállásában: nem illik sem a családjába, sem a bandába, sem a konvencionális egyetemre, sem a hadseregbe. Nem jó és rossz, hanem rossz és rossz között sodródik. Szabó Kimmel Tamás agresszív és (már-már erőltetetten) nemtörődöm Bergerje jó ellenpontja Mátyássynak: ő a dafke kívülálló, aki nem azért lett hippi, mert az jó neki, hanem mert így megmutathatja, hogy a maga ura. Szemrebbenés nélkül kinézzük belőle, hogy megdugja a legjobb haverja nőjét, amíg az Vietnamban harcol, és a két srác jelleme azt is igazolja, hogy ruhacseréről és önfeláldozásról ezúttal szó sem lehet.

Images_28725
Fotó: Toldy Miklós
Hair

Radnay Csilla ezúttal sem Sheilaként, sem egyéb szerepeiben nem tud kiemelkedni, és bár középosztálybeli lányként és komédiázó néniként is helytáll, talán az ő játékán tükröződik leginkább az, hogy ezzel a Hairrel nem könnyű boldogulni. Énekhangja gyönyörű, talán az összes szereplő közül az övé szól a legszebben. Lovas Rozi drogos és terhes Jeannie-ja megható és sajnálatra méltó, azonban nem tudja feloldani azt az ellentmondást, hogy amellett, hogy az alkotók a szereppel nagyon hatni akartak a nézőkre, részben az ő terhességén keresztül illusztrálják, hogy most „csak színházat játszanak”, és ő még húsz előadás múlva is terhes lesz. Egyébként mind ők, mind a társulat kisebb szerepeket megformáló tagjai hozzák azt, amit elvárhattunk tőlük, az egyéni teljesítményekkel kapcsolatban semmilyen probléma nem merül fel. Csupán hasonlóan az egyes jelenetek és az egész előadás viszonyához, a részek sem bennük, sem rajtuk keresztül nem tudnak egésszé válni.

Mohácsi János Hairje a musical-műfaj adottságait (és kötöttségeit) ugródeszkának akarja használni, ugyanakkor minden elrugaszkodási kísérlete dacára a végeredmény nem lett több egy sajátos eszköztárral operáló, színvonalát tekintve azonban átlagos musicalnél. Habár musicalek létezhetnek konzisztens dramaturgia és/vagy érvényes tartalom nélkül (sok létezik is), ám a „jó” musicalek legtöbbje épp ezek miatt válik jóvá. Ez a Hair azonban a szándék elvitathatatlansága ellenére sem nőtt túl önmagán.

(2015. június 24.)

5/10

Dicsuk Dániel

Nem a haj

1967-ben, mikor a Hair című musical debütált az amerikai színpadokon, még a hippi korszak kellős közepén jártunk. 1979-ben, mikor Milos Forman filmvászonra adaptálta, a hippivilág már a múlté lett, de nem volt még olyan messze, hogy külön termet kapjon a történeti múzeumban. Közel fél évszázaddal a musical premierje után azonban már csak egy rég letűnt kor, miközben nagyon is ismerős, mert minden, ami akkor lázadásnak számított, ma már a mindennapjaink része. Nehéz hát a feladat a színház számára, ha nem csak látványos, zenés szórakoztatásra tör, ahol a 60-as évek hippijei közhelyesen megjelenített papírmasé-figurákként ugrabugrálnak, hanem valami olyat akar velük mondani, ami ma is érvényes.

Images_28715
Fotó: Toldy Miklós
Hair - Mátyássy Bence

A hatvanas évek két legfontosabb politikai témája az Egyesült Államokban kétségkívül a vietnámi háború és a feketék polgárjogi harca volt. A háború ellen és a feketék diszkriminációjának megszüntetéséért küzdő fiatalok teremtették meg az ellenkultúrának nevezett társadalmi-kulturális mozgalmat, melynek az egyik fontos összetevője a hippi mozgalom volt. Ami ebből a világból számunkra megőrződött, az a háború- és diszkriminációellenesség, és Mohácsiék is erre a két témára húzták fel a maguk változatát, abban a bizonyos megszokott, mohácsis, aktuálpolitikailag beszólós stílusban. Ezen belül az első felvonás fókuszál a feketékre és más kisebbségekre, a második a háborúra. A kérdés az, hogy Mohácsiék vajon tudnak-e valami érvényeset mondani nekünk, vagy megmaradunk a politikai közhelygyűjtemények szintjén. A Hairben sajnos az utóbbi történik: bár sokat rugózik a feketék és egyéb kisebbségek negatív diszkriminációján, de semmi újat nem tud mondani, nem több egy kötelező, politikai hitvallástételnél, ahogy a színpadon megjelenő vietnámi háború is leginkább a háborúellenes pamfletfilmek világát idézi.

Ma, amikor lépten-nyomon hosszú hajú férfiakba botlunk, a hajhosszúság és a lázadás közti kapcsolat megszűnt, így a „hair” túl sokat nem mond nekünk. A Mohácsi-féle hippik ezért már nem is hosszú hajjal jelennek meg a színpadon; a hajnövesztésből puszta vicc lesz. Már nem a haj a fontos. Mohácsiék annak rendje és módja szerint illúziótlanítják ezt a világot: folyamatosan reflektálnak arra, ahogy ez a hippi éra megszüntetve megőrződik. De mi van a hippik világa helyett? Kik ezek a pszeudohippik? A válasz adódik: korunk fiataljai. A (szabad) szex, drog, rock&roll szentháromsága ma is ugyanígy jelen van, mint a 60-as években, a szexuális forradalom, az LSD és Woodstock évtizedében. Csakhogy akkor ezek még új dolgoknak számítottak, még a lázadást jelentették, ma meg már unalomig ismert közhelyek. A Mohácsi-hippik már nem a lázadók, hanem a mainstream. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szólhatna róluk előadás. Csak akkor valamit kezdeni kéne velük. Ami Mohácsinál fájóan hiányzik, az a közeg: a figurák mögött nincs egy világ, épp ezért élettelen, elvont, meghatározhatatlan alakokká válnak, így nem is tudunk viszonyt kialakítani velük. És mivel a szereplők és a történet nem él, nem tud élni az előadás politikai szintje sem, ráaggatott dísz marad a többi ráaggatott dísz mellett.

Images_28726
Fotó: Toldy Miklós
Hair

Mohácsi nem rejti véka alá az előadás előadás-voltát: a színészek a világ legtermészetesebb módján somfordálnak ki a színpadra, és közlik velünk, hogy ők itt most játszani fognak, méghozzá a Hair-t, de nem azt a Hair-t, akit mindenki ismer, vagyis Forman filmjét, hanem a magukét. Folytonosak a ki- beszólogatások, az önreflexív helyzetek, főleg az elején: egyszer „Orlai Tibit” említik, majd a jegyszedők jönnek Szabó Kimmel Tamásért, akinek nincs jegye, és még sorolhatnám. Ezek vicces mozzanatok, de elég hamar kifulladnak, és később már elő sem kerülnek. Egyazon minimál díszletben megy le az előadás, csak néhány hordó szabdalja a teret, amelyeket egyébként nagyon ötletesen használnak mindenfélére: asztalnak, pulpitusnak vagy éppen dobnak. Mivel az alaphelyzet az, hogy „csak” egy előadást látunk, amit a csak úgy betévedt színészek adnak elő, a látványos musicaldíszletek visszásan is néznének ki, a Belvárosi Színház színpada pedig egyébként is alkalmatlan bármiféle látványorgiára.

Mint musical, Mohácsi Hairje jól működik. Jó a zene, jók az énekhangok, jók Závada Péter dalszöveg-magyarításai, és a táncokkal sincs probléma. Ha nem ambicionált volna többet, mint a musical hagyományos eljátszását, egy kellemesen semmitmondó szórakoztató estet kaptunk volna. És miközben méltányolandó, hogy Mohácsiék nem elégedtek meg ennyivel; amit hozzátettek, az inkább elvett, minthogy hozott volna. Az első felvonás céltalanul tévelyeg, a második felvonás feleslegesen hosszúra nyúlik. Az egyes jelenetek többnyire keresik a helyüket, de nem nagyon találják, mert nem is nagyon van mit és hol találni. A vietnámi jelenetekben már végleg elveszik a sztori, rettentően vontatottá válik az egész, és már csak azt várjuk, jöjjön a Let The Sunshine. Ami persze jön is, csak éppen a katarzis marad el: na igen, tudjuk, ezzel a dallal végződik, na és?

Images_28721
Fotó: Toldy Miklós
Hair

A színészek mindenesetre derekasan állják a helyüket, és kihoznak a dologból mindent, amit ki lehet hozni. Szabó Kimmel Tamásnak illik a bandavezér Berger szerepe, Mátyássy Bence viszont nehezebben tud mit kezdeni Claude alig megírt karakterével. A legjobb alakítást a két női főszereplő nyújtja: Radnay Csilla színészként és énekesként is csúcsminőséget nyújt Sheila, illetve a színpadra betévedt öregasszony szerepében, Lovas Rozi Jeannieként pedig hihetetlen erőbedobással játssza végig az előadást. De mindez kevés, hogy egy valóban erős, ütős Hair szülessen meg a színpadon, így marad a varázs alól feloldott hippivilág és egy varázs nélküli előadás.

(2015. június 24.)

5/10

Kiss Csaba Bendegúz

2015. július 8., 07:07

0 hozzászólás